Nos a múlt hét csak félig sikerült, Volt némi pozitivum, de tulajdonképpen semmi sem realizálódott. Az mindenképpen biztató, hogy jelentkeztem egy álom állásra és jött egy visszajelzés. Semmi konkrét, de már annak is örültem, hogy egyáltalán válaszra méltattak, mert ugye azt sem nagyon szokták.

A hétvége nem sikerült jól, Szombat reggel megint arra ébredtem, hogy nem tudok mozogni. Sajnos, amikor a fájdalom felül kerekedik, semmi sem segit. Azonnal elveszitem a picike pozitivitásomat, és depresszióba süllyedek.

Minden erőmmel azon voltam, hogy, képes legyek elkerülni a bőgést, nem engedtem magamnak a lelkizést, próbáltam mindenfélét, hogy elfoglaljam magam, ne figyeljek a fájdalomra. De sajnos van egy szint, amikor már nem megy tovább. És akkor beindul a rettegés, ismét. Mi lesz ha….. mi lesz ha nem…. merre kéne menekülni…. hol is van egy kötél, ….., mire kellene felakasztani magam….

Főzök. Fogom a kezemben a fakanalat és azon gondolkodom, milyen jó lenne, ha helyet cserélhetnék vele.bár nem tudom, neki fáj-e, mikor a tűzforró edénybe meritem és vajon szédül-e, mikor kavargatok? És eszembe jut, ugyanúgy nem tudja senki, nekem mennyire fáj és milyen nehéz ez. Hiába szeretném , hogy megértsenek, aki nem élte át, nem érezheti. Ezért érzi azt, hogy mellettem az élet egy vége láthatatlan nyafogás és panaszáradat. A lelki része sem olyan könnyű, meg kell tanulnom elfogadni, hogy annak kell örülni, ami még megvan és nem azt gyászolni, ami már elveszett. És arra kell törekedni, hogy megőrizzük a maradék keveset. Erre forditani minden energiát. De mikor a fájdalom vörös ködként ereszkedik az ember agyára, nem tud objektiven és normális emberként gondolkodni. Folyton az jár a fejemben, segitség kell! Próbálok segitséget kérni, mindenkitől , bárkitől, de sajnos….. Talán rosszul kérem? Vagy nem megfelelő helyen?  Nem kellene más, csak egy kis lelki támogatás, egy kis biztatás, néha egy kemény kritka, hogy vissza térjek a helyes útra, ahonnan tovább lehet jutni, nem csak egy helyben toporzékolni, vörösre bőgött szemekkel.

Még egyenlőre nem akarok arra gondolni, mi lesz ha nem sikerül és bekövetkezik a legrosszabb? Hogyan fogom akkor átszervezni az életemet? Megpróbáltam tudatosan erre készülni,  de azt hiszem, ha ennek adok energiát, akkor ez fog megtörténni, nem az, amit tulajdonképpen szeretnék. Vannak pillanatok, mikor azt érzem, ez az egész szélmalom harc, soha nem győzhetek, csak vég nélkül ismétlem magam, mint egy szerencsétlen felakadt lemez, újra, meg újra nekifutva és mégis mindig az elejére kerülök vissza. Talán meg kéne tanulnom körforgalomban közlekedni? Mit gondoltok? Te mit gondolsz,Sandy? Néha úgy gondolom, segit egy kis nőcisedés. Ilyenkor smink, körömlakk, frizura, rendes ruha. Kb. 2 napig. Aztán először csak a smink marad el, majd a frizura lesz ismét lófarok, aztán megint jó lesz a melegitő és a póló, mert nem érzem, hogy segitene, hogy valami változna.

Elmentem a templomba, végig hallgattam egy misét, beszéltem a pappal is, de nem mentem többé. Azt hittem, érezni fogok majd valamit, valamiféle megkönnyebbülést, felszabadulást, biztonságot, megnyugvást. De csak azt éreztem, nem tartozom ide, ide sem. Álszentségnek tartom amit a legtöbben csinálnak ott. De én nem ezt akartam. Valami igazit. Olyat, ami igazán értékes, nincs benne hazugság.

Aztán elmentem a pszichiáterhez. Gondoltam, (én naiv!), hogy neki muszáj meghallgatni, mivel ez a munkája, nem rázhat le, legalábbis nem mutathatja ki, hogy halálosan únja a mesémet. De tévedtem. Direkt kikötöttem, hogy nem azért jöttem, hogy felirjon valami kerités szaggató bogyecot, amitől nyáladzani fogok és bambán fogok magam elé bámulni 24 órában, vagy állandóan 30 m mélyen fogok aludni, éjjel-nappal. De hiába beszéltem, meggyőzött, hogy azért a bogyec az kell. Persze a beszélgetés elmaradt, kb 5 percet lehet vele tölteni, ami abból áll, hogy megkérdi, hogy vagyok és innentől kezdve le se sz….., az asszisztensnőnek magyarázza, hogy mit irjon a gépbe, az isten csapja arccal a marhaszarba azt a rohadt gépet! Bocsánat ha vulgáris vagyok! Meg persze konzervativ. Analog egy digitális világban. Használom, mert muszáj, de ettől még nem szeretem a rette-netet. Végül 3 év után, nem mentem többé, értelmetlen volt, pénz és idő pocsékolás.

És itt vége is a körnek. A környezetemet nem terhelhetem a nyűgjeimmel, az orvost nem érdekli, a lelkész elbeszél mellettem, nem értjük egymást. Maradok magamnak, az irományaimmal és a kutyáimmal. Nekik beszélek, Ők meghallgatnak. Nagyon figyelmesen tudnak nézni és igen intenziven vigasztalni, ha elkezdődik a bőgés.De sajnos bátoritani, lelkesiteni, tanácsot adni nem tudnak. Bárcsak tudnának.

Ezt a irást is többször elkezdtem már. Mindig azt gondoltam, senkit sem érdekel, mit irok, akkor meg minek.De rájöttem, hogy nem ez a lényeg. Irok; talán csak magamnak. Talán, amikor visszaolvasom időnként, kapok valami tanácsot saját magamtól. Volt egy festőművész rokonom, Ő mindig azt mondta : “éveken át sosem érdekelt, megveszi-e valaki a festményeimet. Úgy éreztem, nekem festenem kell és én festettem.” És végül, jó sokára, felismerték a művészetét és bár nem lett belőle Rembrandt, de művészkörökben ismert és elismert lett és végre meg tudott élni a művészetéből, nem is rosszul.  Talán valaki ismeri, Kolosváry Kamillo-nak hivták, sajnos már meghalt.

Talán, ha az ember azt csinálja, amiről úgy gondolja, a küldetése, a feladata, akkor másképp alakul az élete. Több lesz általa, jobb ember, értékesebb és a világ talán jobb hellyé válik egyszer majd. Talán mindegy, hogy mit teszünk, művészetet művelünk, vagy egy munkát szeretünk szivből, mindenképpen sokat jelent. Van miért felkelni, van miért újra és újra nekiveselkedni egy napnak és birni a nehézségeket.

Ma reggel ismét szépen süt a nap. Már világos volt, mikor fél 6 -kor vittem a páromat dolgozni. hajnalban madárcsicsergés fogadott a mosdó nyitott ablakán át, arra felé irányitva engem, hogy nincs semmi baj, a világ szép, a nap mindenkire süt, még rám is és olyan vidámnak kell lennem mint a madárnak, aki csak fújja, fújja az énekét, bármi legyen is körülötte a világban. A fák zöldek már, az égen szép idő felhők, nekem csak tejszinhab pamacsok. Sokszor nézem őket és elképzelem , mire hasonlitanak. Állatra, emberre, valamilyen tárgyra. Jó játék, sokáig lehet játszani. Úgy volna az igazi, ha valakivel együtt, hanyatt feküdve a fűben, megvitathatnánk, mire is hasonlit? De ha ezt mondom valakinek, megütközve néz rám, mintha azon gondolkodna, bevettem-e ma a gyógyszeremet. Miért van az, hogyha az ember megpróbálja megőrizni a gyermeki lelkét, a többiek hülyének gondolják? Pedig nem vagyok benne biztos, hogy Ők nem gondolnak ilyesmire, csak nem merik bevallani. Mert az gáz. Kemények vagyunk mint a kád széle. nem nyigunk, nem panaszkodunk. ” A katona nem éhes, a katona nem fázik, a katona nem érez fájdalmat” (tengerészgyalogos jelmondat)Mondtam ár ugye, hogy hiába minden kiképzés, én nem vagyok alkalmas tengerészgyalogosnak. És még a frizurám sem megfelelő! 😀 😀