Tulajdonképpen azért jutott ez eszembe, mert annyian kinlódnak manapság a párválasztással. Én mint nő, csak csajosan tudom látni a dolgokat, ugye, igy aztán szerintem 3 nagy projecktünk van.

Karrier, párválasztás, gyermekvállalás. Rögtön felmerül a kérdés, milyen sorrendet válasszunk? Mi legyen az első és a legfontosabb? Bevallom őszintén nekem a karrier volt mindig fontos. Mégsem sikerült elérnem csak a kilincset. Talán azért, mert mindig féltem, hogy nem keresek, nem tudom fizetni a számlákat, hiszen sosem volt aki segitsen, akire lehetett volna számitani. Persze nem is akartam.

Gyerekként elhatároztam, hogy én más leszek, másképp fogok élni, mint a családom, igenis elérek valahová és a saját erőmből, kizárólag.Persze e romantikus elképzelést amikor tett követi, az ember lánya rájön, hogy ez nem olyan egyszerű. Túl sok a külső behatás, túl kevés a lehetőség, sőt sokszor még az erő is hiányzik.

Közben ugye arra neveltek bennünket, hogy az ember társas lény és élete értelme, hogy férjhez menjen és családot alapitson. A társadalom elvárása, hogy gyerekeket szüljünk, antropológiailag is úgy vagyunk kódolva, hogy szükségünk van kicsinyekre, akiket óvhatunk, védhetünk, akikért érdemes dolgozni, harcolni, minden nap felkelni bármit is érzünk, vagy bármennyire fáradtak vagyunk. És ez majd ugye kifizetődik, amikor fordul a kocka és mi leszünk öregek, segitségre szorulunk, stb.  Na persze a dolognak ez a része sosem biztos, hogy létrejön. Először is ugye, nem biztos, hogy bambára öregszünk, ismerek olyat, aki 90 évesen még dolgozik. Aztán sajna az sem biztos, hogy megérjük az öregkort. És sajnos az is benne van a pakliban, hogy a gyerekeink tesznek ránk, és eszükben sincs velünk törődni.

Én értem ezt, nap mint nap látom, de azt is látom, hogy egyesek a gyereket fegyverként használják, vagy pénz bevételi forrásként, esetleg cselédnek. Vagy kizárólag azért szül egy nő, mert ezt várják tőle, pedig semmi kedve hozzá. Kérdem én, az ilyen gyerekeknek milyen élete lesz? Olyan hátránnyal indulnak, amit csak csodával határos módon tudnak esetleg ledolgozni, behozni az életükben. Viszont ha nem sikerül, akkor jön a fusztráció, megkeseredés, pótcselekvés, drog, pia, gyógyszer, egyebek. Ez mindenkinek fájdalmas, szülőnek ,gyereknek egyaránt. Szerintem, sokkal humánusabb, ha valaki felvállalja, hogy nem akar felelősséget vállalni egy gyerekért, mert vagy nem képes rá, vagy csak egyszerűen mást helyez előtérbe. Nem szabadna ezért elitélni senkit, hiszen mindenkinek joga van dönteni a saját életéről. Mint ahogyan abba sem lehet beleszólni, hogy hány gyereket vállal egy nő, bár ez enyhén szólva vitatható lenne. Pl, számomra nem érthető, hogy miért kell oda további gyerekeket szülni, ahol már az addigiaknak sincs mit enni és hol lakni, az alapvető szükségletek hiányoznak az életükből. Véleményem szerint ez nagyfokú felelőtlenség, de ha valaki mást gondol, nyugodtan ossza meg velem a véleményét! Úgy hogy a gyerekvállalás, mint olyan rendkivül nehéz, bonyolult és felelősségteljes döntés. Én mindenkit csodálok, aki vállalja és képes jól csinálni, mert a gyereknevelés egy másik fejezet, ami szintén rettentő nehéz dolog lehet, bár én ebben nem rendelkezem tapasztalatokkal. Sajnos nekem, hála az égnek a meg nem született gyermekemnek, mert nem lett volna könnyű neki sem, mint ahogy nekem sem volt.

Persze nem jó érzés, amikor látni kell, hogy a velem egykorúak játszanak a kicsikkel, aztán iskolába viszik, örülnek a sikereiknek, izgulnak velük a vizsgáikon, ballagást szerveznek, felvételiznek, érettségiznek, majd diplomát szereznek és a végén az ember könnyes szemmel gondolhatja, hogy azért ebben egy kicsit én is benne voltam, hogy sikeres lett a gyerekem, mégiscsak csináltam valamit, ami értékes. Aztán jönnek az unokák, újabb örömforrás és bár tudom, hogy rengeteg lemondás, nehézség, szenvedés az egész, mégis megéri, mert azt hiszem, semmi sem tud annyi örömet adni, mint egy összetartó, boldog család.  “van trendi iPhonom és iPhon tokom, de nem lesz unokapuszi a májfoltokon” /bye: Honeybest/ És biztos, hogy akkor, amikor már az ember túl van élete jó részén, nem az érdekli, mennyi új dolgot tud vásárolni, hány évente tud autót cserélni, sokkal inkább az a fontos, hogy legyen aki megfogja a kezét és azt mondja, “szeretlek”.

Hogy én nem vállaltam gyereket, ennek számos oka van. Többek között nagyon földi, egyszerűen egészségileg nem voltam rá alkalmas. De az is igaz, hogy semmit sem tettem érte. Nem jártam orvosokhoz, nem szedtem hormonokat, nem kértem lombik programot. Csak rábiztam a természetre. Igy történt, elfogadtam. Kár azon filózni,  mi lett volna, ha…. A ha, elmúlt, ma már mást kell néznem. Néha ez fájdalmas, néha inkább megkönnyebbülést érzek, mikor egy egy félresikerült szülő-gyerek kapcsolatot látok, de mindegy is, ez már megváltoztathatatlan.

A gyermekvállalás témáját kiveséztük, a karriert is érintőlegesen, a párválasztásról még nem beszéltünk.

Na, de ez a téma megér egy új fejezetet!