Na! tt van előttem egy nagy villódzó kocka, meg egy sok kis gombbal telerakott kis lapos valami, meg egy ilyen domború izé, ami ha áteszem a kezem lehet tologatni, és a lábam mellett egy nagy doboz, ami kicsit zúg és villog rajta egy kis zöld lámpa.

Na kérem, hát 35 éves voltam, amikor megtudtam, hogy ez a halom műanyag okosabb mint én valaha leszek és úgy hivják, hogy SZÁMITÓGÉP.

A villódzó izé a monitor,  a kis gombos valami a billentyűzet, a domború dolog, az egér (Jézus!) és a nagy doboz maga az Istenség, az okos, a mindent tudó. Először illendően köszöntem neki és tisztes távolságból szemléltem az ördögi szerkezetet, magamban azt gondoltam, soha nem fogom megérinteni. De a párom korántsem tartotta ezt a valamit annyira veszélyesnek és meg akart tanitani, mit kell tennem, hogy nekem is engedelmeskedjen.

Leültem elé és mivel azt hittem, olyan mint egy video játék, felemeltem az un. egeret és megpróbáltam eltalálni vele a kis nyil által mutatott helyet a monitoron, miután becéloztam.

A párom, miután jobban lett a rájött fuldoklástól és kitörölte a könnyeket a szeméből, ami a visitva  röhögéstől vette elő, megmutatta, hogyan kellene csinálnom.

Hamar felfogtam az alapokat, mivel gépirásból érettségiztem, nem jelentett gondot a gépelés, és bár a  billentyűzetet a mai napig csak gépelésre vagyok képes használni, innentől kezdve nem volt megállás.

Rátaláltam a NAGYSÁGOS INTERNET-RE !

Nagyon érdekes volt, hogy hirtelen egy csomó emberrel tudok beszélgetni, aki ezer km-re van tőlem és nekem nem kell mennem sehová, nem kell postára adnom a levelem, csak megnyomok egy gombot és máris odaért. Nem kell könyvtárba mennem, ha valamit meg akarok keresni és rögtön meghallgathatom a kedvenc zenémet, amikor csak akarom.

Minden megvan! Csak Gooogle és rögtön mondja.

Nos ezek a pozitiv oldalai. DE! Itt vannak a közösségi oldalak, a különböző témájú forumok, és minden ami szem szájnak ingere. És a hozzám hasonló meséken nevelkedett mimóza lélek, azt hiszi, hogy minden ember egyforma és senki sem rosszindulatú, sőt aberráltak nem is léteznek egyáltalán és azok a személyek akik a persona non grata-t  képviselik az életemben, sose használják  eme remek szerkezetet. Rövid időn belül rá kellett jönnöm, hogy ez bizony nem igy van. Jöttek a kéretlen kritikák, a hülye beszólások, a sértő kommentek, a zaklatások, a nem kivánatos ismerősök, idegbaj, és megdöbbenés. aberrált üldözés és mitököm.

De hiába a csalódás, már menthetetlen voltam. A mai napig az vagyok. Reggel az első dolgom ide ülni, és megnézni, nem történt-e valami fontos a nagyvilágban, amig én aludtam. Én még talán nem vagyok menthetetlen, de vannak már tőlem súlyosabb esetek is.

És azt gondolom ez már nem annyira vicces. Mert amikor már valakinek nincs valós élete, csak virtuális, akkor bizony nagy a baj. De szerintem miért is történik mindez? Hát mert biztonságos, természetesen idézőjelben. Mert nem kell vállalnom magam , mert elbújhatok egy kitalált személyiség mögé, bárki lehetek, aki akarok. Lehetek csinos, sikeres, gazdag, hires, vagy ördögien zseni, és feltehetek bármilyen képet, akár 20 évvel ezelőttit vagy a barátnőmét is. És imigyen megtapasztalhatom, hogyan beszélnek, viselkednek azokkal az emberek, akik szépek, sikeresek, okosak, gazdagok, fiatalok, netán hiresek. Nem a 77. senkik a sarki házból, mint én vagyok, aki folyton a túlsúlyával, a lelki bajaival és az anyagi problémáival van elfoglalva. s ez remek játék. Óriási élmény. Elképzelhetem, egészen addig amig el is hiszem és boldog lehetek mind addig, amig ki nem derül, hogy kamu vagyok. Akkor is leléphetek, következmény nincsen, visszamehetek más néven, és képpel és az egészet folytathatom tovább.

És meddig jó ez nekem? Addig, amig egy reggel arra ébredek, hogy azt szeretném, engem szeressenek, velem beszélgessenek,  azt aki igazán vagyok, nem a kamu személyt akit létrehoztam, aki rám telepedett, aki elvette az életemet, aki belém költözött.  És lehet, hogy megpróbálom . Felteszem a saját képem, leirom az igazat és akkor maradok igazán magányos, hiszen ez a személy aki valójában vagyok, azoknak nem kell, akiket a virtuális lényem érdekelt. Mindegy, hogy talán közöttük is csak elvétve létezik olyan aki nem kamu. De visszafelé is nagy csalódás ez, amikor  megkedvelünk valakit a hálón keresztül és aztán kiderül, hogy nem létezik.

És még itt van az is, hogy a NET   a nagy testvér! Mindent lát, mindent rögzit és örökre megtartja. Olyan mint egy letapogató. Én a mobilt is csak elektronikus nyomkövetőnek hivom és bár muszáj volt megszoknom, mert ma már enélkül nincsen ember, de mióta volt szerencsém megtapasztalni, hogy hónapokra visszamenőleg rögzitik minden sms-emet,  és bár a beszélgetéseket nem, de pontosan tudják, mikor kivel, mennyit beszéltem, milyen időpontban éppen hol voltam, 1- km-es körzeten belül,  azóta szivből gyűlölöm szegényt. Épp csak fotót nem készitenek rólam.

Biztosan jó ez nekünk? Kell ez nekünk? Jó az, hogy  mail-ban veszekszünk, szakitunk, sms-ben kérünk bocsánatot és ahelyett, hogy leülnénk a másikkal és beszélgetnénk egy jót, nyomunk, egy “like”-ot a kommentjére és el van intézve. Ha baja van, nyomunk egy oda vágó idézetet, és részünkről a fáklyás menet. Karácsony? Húsvét? Szülinap? Névnap?  Egyebek? Virtuális képeslap, csá! Nem kerül pénzbe, időbe, megnyugtatja a lelkiismeretünket, hogy nem felejtettük el és kész.

Pedig ez nulla, ez semmi. Elidegenedtünk, Elmagányosodtunk, elfelejtettünk beszélni, olvasni, kézzel irni. Már nem tudunk verbálisan kommunikálni és konfrontálódni sem vagyunk képesek. Semmi sem hiányozhat úgy mint egy másik ember. Az igazi közelség, az érintése,  egy ölelés, egy kézfogás.

Tudjuk ezt. De már késő. Bekebelezett bennünket a NAGY TESTVÉR. És mi boldogan, üdvözült mosollyal az arcunkon, átszellemülten nyomjuk a “like”ot erre is, mert ez nekünk igy jó, igy kényelmes, igy biztonságos. Mondjátok! Biztos, hogy ez igy van??